12/05/2026
Minden Kisrigó-dísznek története van, de egyik mögötti se ilyen, mint ezé az installációé - ezért is írtam szombaton, hogy ezt most mindenekelőtt magamnak csináltam. 😇 Kiéltem benne teljesen magamat: az érzéseimet, gondolataimat, a kavargó fantáziavilágomat.
Egy többszáz éves japán versgyűjtemény egyik jelenetét meséli a menekülésben lévő főhősről, aki a mocsáron cikcakkosan átvezető nyolcpallós hídnál megpihen és verset ír az épp tömegesen nyíló íriszekről (mocsári nőszirmokról, hogy pontos legyek 🤓). A kép a májusi lapjain jelenik meg annak a japán virágkártya-játéknak (hanafuda), amiről a mai napig se tudnék, ha nem írtam volna egy japán gondolatvilágból táplálkozó mesét a Szélről és a Tűzről.
Amikor összeállt a stand fizikai valójában, akkor megláttam magamat és az elmúlt bő 4 hónapomat benne:
🌱 ahogy a szívemből kinőtt a mese, könyvvé formálódott,
🌸 ahogy a mese hozta magával a virágkártyákat (és az abból kinövő beszélgetéssorozatot), és
🎴 ahogy a virágkártyás-mocsaras történet helyszíne megelevenedett a kezem alatt.
Ez a tér a lenyomata annak, ahogy mindenféle érzelmek alkotófolyamattá értek. 🔥 “Kimúltakor látta meg a Tűz: az égéséhez levegő kell, de Szél nélkül nincs levegő se.” 🪁
Szóval ez most nem a szokásos szemet gyönyörködtető kisrigós projekt, annál sokkal megosztóbb lett (Anyukámnak se tetszett például 😄), de nekem jelentése van és élveztem a tervezés és alkotás minden egyes percét. Mondhatnám, hogy ezzel a munkával hivatalosan is beléptem az öncélú alkotók táborába 😅 - de nincs teljesen így, mert azok ott hátul (szintén japán módra) kívánságcetlik a bambuszon: 30 látogató bambuszra (így végsősoron rám) bízott kívánságát teljesítik. 🪁
