17/09/2024
Ez volt rossz klíma-lelkiismeretünk nyara. Melegrekordok dőltek sorra, és egy csomó ismerősöm, aki eddig vitézül ellenállt a klímának, a júliusi hőhullám alatt döntött úgy: nincs mese. Be kell szerelni.
Ahogy odabent kucorogtunk a hűtött szobában, miközben odakint a motorok zakatoltak és ontották a hőt az utcára, hogy minket megóvjanak a hőségtől - nekünk volt alkalmunk elgondolkodni pár dolgon. Már aki szokott. Például azon, hogy most akkor ilyenek lesznek ezentúl a nyaraink, itt, a sivatagosodó Kárpát-medencében? Hogy heteken keresztül csak akkor merészkedünk ki a szobából, ha muszáj?
Hol vannak már azok a régi nyarak, amikor a nyár arról szólt, hogy kint lenni a szabad ég alatt?
Amikor a hírekben olvastunk még évekkel ezelőtt a globális felmelegedésről, csak legyintettünk: mi az az 1-2 fok? Istenkém. Akkor még nem értettük, hogy mi is az.
Aztán amikor a nyári hőség egyik napról a másikra átfordult novemberbe, és annyi eső esett le a hegyekben, mint máskor hónapok alatt, akkor már kezdtük sejteni, hogy a közelgő klímakatasztrófa bontakozik ki a szemeink előtt. A közelgő, mert a nyugtalanító érzésünk megmaradt, hogy ez még csak a kezdet. Hogy tíz év múlva a mostani nyár már mérsékeltnek számítana, és az ilyen szélsőséges ingadozások pedig hétköznapinak.
Mi még nem is igazán érezzük ennek az egésznek a súlyát. A klímát hűtés helyett fűtésre kapcsoltuk. Na bumm. De vannak, akiknek az élete munkája megy tönkre éppen. És vannak lények - nem emberek - ezen a bolygón, amelyeket éppen egyenesen a kipusztulás fenyeget.
Mint a fecske.
A remény villásfarkú jelképe. A vándormadár, ami gyermekkorunkban olyan nagy magabiztossággal jelezte nekünk az időjárás és az évszakok változását. Ha éppen alacsonyan szállt, vagy ha éppen magasan - mi olvastunk belőle. Vele köszöntöttük a tavaszt, vele búcsúztattuk a nyarat. Az utóbbi években sajnos a száma megcsappant, élőhelyeit, fészkelőhelyeit folyamatosan pusztítja az ember. És ha ez még nem lenne elég, most, hogy az évszakok összezavarodtak, tömegével pusztul a hirtelen jött zimankóban.
"De hát kit érdekel a fecske, az csak egy madár," legyinthetnek azok, akik nem értik az ökológiai egyensúly fogalmát. És akik nem értik azt sem, hogy egy ilyen állat több, mint a biológiai funkciója. Az életünk része. A lelkünkből egy darab.
Mielőtt a feleségem megfogant a kislányommal, Portugáliában nyaraltunk. Az egyik barátunktól kaptunk egy porcelán-fecskét. A portugálok számára is a remény szimbóluma: ezzel kívántak nekünk szerencsét. Azóta is az előszobában van a falon. Bár nem vagyok különösebben babonás, de valahogy nem tudom félretenni a gyanút, hogy neki is volt köze ahhoz, hogy végül sikerült - hogy a reményünk testet öltött.
És most azon tűnődöm: vajon ha a kislányomnak lesznek gyerekei, és nekik is lesznek gyermekeik, akkor vajon ők ismerni fogják-e még a fecskemadarat? Vagy már csak albumok képeiről, a kipusztult állatok között.
Vajon megkérdik-e majd, ha a szüleik egy régi meséből olvasnak, amiben felbukkan a fecske, hogy az meg micsoda? Vagy megértik-e majd Reményik Sándor versét:
"Mint víz tükrét a fecske szárnya
Legyintvén - pár csillogó csöppet
Visz magával a magasságba:
Úgy szeretném legyintni én is
Lélekszárnnyal az életet,
S ragadni fel a végtelenbe,
Viharzó zsoltárt énekelve,
A megmentett szépségeket."
Ha adnak neked valamit az írásaim, kérlek, támogasd a munkánk, link a hozzászólásban!
