29/10/2023
baszki, ez mélyre ment. talán ha leszoknék a vasárnap is hajnalban kelésről, akkor nem is lenne igaz. vagy ha nem csak egy órával lehetne visszatekerni az időt.
írhatnám tök patetikusan, hogy rajtuk nőttem fel, igaz lenne. nem tudom, mikor és melyik részt láttam először, nálunk a Jóbarátok egyszerűen csak mindig is volt, még akkor is, mikor vártam, hogy dvd-n kijöjjön az utolsó évad - na azt nem néztem meg túl sokszor, nem úgy, mint a többit. végtelenítve tudom bámulni, már a gyerek is nézi, tanulja a szarkazmust. mestermű úgy, ahogy van, de valahogy lehetett volna halhatatlanabb…
Matthew Perry nem kapott könnyű életet, pedig gyönyörű fiatalemberként ott volt az esélye arra, végigröhögje Hollywoodot. ahelyett, hogy befészkelte volna magát a sorozattal megágyazott helyébe a filmiparban, a démonaival próbált kiegyezni.
“Az nem igazságos, hogy nekem keresztül kellett mennem ezen a betegségen, miközben a másik ötnek nem.” - írta a könyvében, és teljesen igaza van.
milyen ironikus, hogy a sorozatbeli, amúgy tanítandóan szarkasztikus karakterében is volt valami mély melankólia, ahogy ő maga sem tudott igazán boldog lenni. milyen lehetett úgy leélni egy majdneméletet, hogy miközben százmilliók tudják kívülről a sorait, ő maga nem emlékszik a jelenetekre, mert a függősége miatt annyira készen volt a forgatáskor.
tragédia.
jobb és tiszta sorsot, szép időskort érdemelt volna. hogy az a szeretet, amit tényleg a világ minden pontjáról kapott ismeretlenektől, felemelje vagy legalább megtartsa. de az mindenképp járt volna neki, hogy ne ő legyen az, aki egy vasárnap hajnalon szembesít azzal, hogy az elmúlást nem lehet egy poénnal elütni.
vagy ha igen, arra csak Chandler Bing lenne képes.
