11/03/2026
A láthatatlan történet
(A Hamvas Béla kiskönyvtár új kötete elé)
„A láthatatlan történet. – A kiváló filozófus megrendítő hatású könyve az emberi lélek szépségéről és különösségeiről” – így adott hírt a Diárium, a Magyar Könyvbarátok lapja Hamvas Bélának az Egyetemi Nyomdánál 1943 decemberében megjelenő új kötetéről. Amikor a tíz esszéből álló gyűjtemény mintegy két esztendővel korábban, 1940–41 telén (ill. Hamvas egy másik közlése szerint: 1941 márciusának végén) elkészült, a mű kéziratának első lapján – Hamvas Béla barátja, a fiatal zenetörténész, Demény János szerint – még egészen más cím állt. „A Vízöntő címe most Láthatatlan történet lett, nem túl jó cím, de a kiadónak ez kellett” – számol be Hamvas egy levelében közvetlenül a megjelenés előtt Deménynek a művet érintő újabb fejleményről. Nem lehet csodálkozni, hogy a kézirat iránt különös lelkesültséggel forduló fiatal zenetudós a Sorsunk folyóirat 1944-es tavaszi számában nem titkolt csalódottsággal, a kiadói gyakorlat iránti mély ellenszenvvel, csaknem ingerült hangnemben fakadt ki a megjelent esszégyűjtemény kapcsán közölt recenziójában: „A könyv címe nem a szerzőtől ered, nem fejez ki semmit. A mai olvasók ezreinek szól. «A Vízöntő» – a könyv első fejezetének címe is tervbe volt véve egy időre, s ez már jobban kifejezte volna a lényeget. Azt, hogy Hamvas teljes egészében és mélyről átfogta a világkrízist, s erről India, Kína és Ősamerika filozófiájának tükrében és mítoszainak varázsában tud beszélni. De ez a könyvnek asztrológiát érintő fejezeteire utaló cím csak a negatívumra mutatott volna rá; arra, hogy Hamvas a világválságot példátlan arányokban felmérte; s arra, hogy a szerző eljutott a végtelen magány és megbékélés boldogságáig. Addig a lélekig, amely «a köveknél is mélyebben van» s amit ő úgy nevez, hogy az Első Lélek. Hamvas címe azonban – «Az Első és az Utolsó» – kifejezte volna a pozitívumot is, a krízis fölött megálmodott új birodalmat. S utalt volna arra a szent pillanatra, amikor a lélek a megszentelt magányból a közösség melegébe olvad. A szeretetben, mert a Szeretet az Utolsó Lélek. A lélek legmagasabb rendű állapota.” – Mindenesetre Hamvas a kiadói címadás nyomán kialakult helyzetet végül is nemcsak hogy elfogadta, de a megnevezésben benne rejlő képi logikát úgyszólván saját szellemi térének összefüggéseibe ágyazva, mintegy felemelve és kiterjesztve olyannyira integrálta azt, hogy későbbi műveinek is gyakorta visszatérő motívumává lett.
Az 1943-ban megjelent esszékötet korabeli recepciójának külön érdekessége, hogy a Corvina könyvészeti folyóirat 1947-es tavaszi számában Unseen History címmel Hamvas Béla maga is közölt egy angol nyelvű ismertetőt saját művéről, s hogy a folyóirat e számának másolatát az időközben vele már levelezésben álló John Cowper Powys angol regényíró és Gilbert Turner richmondi könyvtáros részére is elküldte. Utóbbi 1947 májusában kelt válaszlevelében Hamvas küldeménye kapcsán így fogalmazott: „Nagyon örültem, amikor ma reggel megkaptam – és bizonyos értelemben szemrehányás is volt számomra, mert nem válaszoltam levelére korábban –, mint mondtam, nagyon örültem a Corvina másolatának. Imádom a címét – azt, hogy Matthias Corvinus után nevezték el. Emlékszem, hogy a British Museum egyik kiállításán láttam egy könyvborítót a könyvtárából. Nagy érdeklődéssel olvastam „A láthatatlan történet” című művének kritikáját. A folyóirat egy minden szempontból kitűnő termék, és remélem, széles körben ismert lesz ebben az országban, ahol minden társadalmi osztály a legnagyobb rokonszenvvel tekint Magyarországra.”
A vonatkozó dokumentumok hiányában tulajdonképpen nem eldönthető, hogy Hamvasnak a Corvinában közölt angol nyelvű önrecenziója ahhoz a további fejleményhez köthető-e, hogy egy neves angol kiadó (Sylvan Press) érdeklődést mutatott a megjelent esszékötet iránt, vagy épp a Powys és Turner számára megküldött folyóirat – és benne az Unseen History – nyomán, esetleg Powys, ill. Turner közvetítésével fordult-e a kiadó figyelme a kötet felé. Mindenesetre a recenzió megjelenésének hátterében mindezektől függetlenül egyszerűen A láthatatlan történet 1947-ben tervezett második, javított kiadásának terve is állhat, amit azonban az Egyetemi Nyomda „kultúrpolitikáját” és Hamvas munkásságát időközben érő ideológiai támadások, valamint 1948 második felétől személyének az irodalmi életből történő végleges kiszorítása lehetetlenné tettek.
A láthatatlan történet jelen kiadásának borítóján – a kötetet bemutató kisérőszövegként – a sorozatban rendhagyó módon Hamvas Béla 1947-ben megjelent könyvismertetőjének magyarul megírt és gépiratban fennmaradt, alább olvasható változatát is közöljük.
Palkovics Tibor
* * *
Hamvas Béla: A láthatatlan történet
(önrecenzió, 1947)
Ez a könyv tulajdonképpen egységes mű tíz fejezettel, de minden fejezete önálló essay. A bevezetésben a szerző felveti a kérdést, vajon milyen helyzetben van az európai ember ma és milyen kilátásai vannak arra vonatkozólag, hogy a világról szóló tudását gyarapítsa? A válasz igen kedvező. Az európai ember ma az összes állami, társadalmi, szellemi, vallásos, filozófiai és pszichológiai viszonyok felbomlásának olyan fokán áll, hogy a dolgok benne és körülötte szinte folyós állapotban vannak. Semmiféle merev forma a látásban nem akadályozza. Az asztrológusok azt mondják, hogy a föld a XX. század közepén a Vízöntő (Aquarius) jelébe lép s ez azt jelenti, hogy a régi világ elmerül és az új élet küszöbén állunk. Az élet ilyen korban rendkívül nehéz. Aki boldogságot keres, annak alig lehet sikert jósolni. De, aki a dolgok értelmét kutatja, az ma mindent megláthat és megérthet.
A láthatatlan történet a lélek története. A szerző az emberi léleknek azt az objektív és külső történetét, amelyet a történettudomány és az élettan tanít, azzal a belső fejlődéstörténettel, amelyről a modern lélektan, mythológia és vallástudomány beszél, egybefűzi és a két történetet egymásba vetíti. Így jut el az első állomáshoz, amelynek sajátságos címe: „Wordsworth, vagy a zöld filozófiája” (W. or the philosophy of the Green). A könyv Wordsworth költészetében találja meg a lélek primordiális állapotát, az „első lelket”, a „zöld” lelket, amely úgy támad a földön, mint a kietlen, köves ősföldön, a sziklák felületén a mohák első zöld lehelete. A második fejezet „Poseidón”-ról szól, a görög erdő és tengeristenről, aki a léleknek rovarszerű, féregszerű és hüllőszerű természetét jelenti.
A további fejezetek, illetve essay-k, egyre újabb és újabb képekkel és jelképekkel hozzák közelebb a lélek nagy láthatatlan történetét és ennek a történetnek fontos állomásait. Különösen jellegzetes essay az, amely „Milarepá”-ról, a tibeti szent aszkétáról szól. A szerző itt szembeállítja egymással azt, amit első léleknek és utolsó léleknek nevez. A szembeállítás úgy történik, hogy az egyik oldalon felvonultatja Peru ősi indián világát, nehéz köveivel, kőembereivel, kőállamával és rideg vadságával; a másik oldalon pedig a föld másik nagy magasfelföldi civilizációját, Tibetet, az aszkéták és a varázslók földjét, ahol sok ezer éves tudás alapján a lámák és a remeték a lélek utolsó fokán kívánják életüket megvalósítani. Milarepában az első és az utolsó lélek roppant feszültsége él. Ő a szenvedő ember. A szenvedés pedig semmi egyéb, mint a lélek két szélsőségének küzdelme, ezért nem más, mint az emberi lélek csodálatos érzékenysége a tökéletességre.
Hasonló képekbe öltöztetett, csaknem dramatikusan megszerkesztett módszerrel elemzi Beethoven zenéjét. Az essay címe: „A VII. szimfónia, vagy a zene metafizikája”. A két elem elnevezése itt, ebben az esetben a titáni zene, a szirének zenéje, a csábító, életszerű, a bűbájos varázs-zene az egyik oldalon, a másikon pedig: az egyszerű, halk, monotonnak hangzó, de annál mélyebb tücsökzene. Beethoven VII. szimfóniájában ennek a két zenének kontrasztja valósul meg.
A „Poeta Sacer” (Sacred Poetry), a „Meteora”, a „Héloise és Abaelard” fejezetei a fölvetett témát egy-egy adott esetben, konkréten, egy művészben, egy történeti élettel kapcsolatban fejtik tovább. Így jut el a szerző az utolsó essay-hez, amelynek címe „Ünnep és közösség”. Ez az utolsó lélek teljes megvalósulásának víziója: az emberiség egysége. A könyv azt állítja, hogy közösség tulajdonképpen nincs és nem is volt soha. Az igazi közösség megvalósulása az emberiség életének legnagyobb eseménye és éppen ezért ez csak az utolsó időben valósulhat meg.
A láthatatlan történet lényegében és mondanivalójában filozófiai mű, de kifejezésének eszközei részben a művészetből valók, részben utalnak az őskori és keleti filozófiák (Chuang-tse, Upanishadok, Zohar, Empedoklés) kifejezési eszközeire, viszont rokonságot tartanak fenn azzal a modern irányzattal is, amely főként Szolovjevben és Berdjajevben szólalt meg. Ebben a rendkívül komplex látásban kitűnő alkalom nyílik arra, hogy a szerző szokatlan olvasottságát bemutassa, idézzen a Taotekingből és Goethéből, beszéljen Beethovenről és a tengeri véglények biológiájáról, a középkori misztikusokról, asztrológiáról és a modern lélektanról éppen úgy, mint a yogáról, a szociológiáról, az egyiptomi és a mexicói civilizációról. Kezében az essay is csak eszközzé válik, hogy a megfoghatatlant megfogja, vagyis, hogy a láthatatlan történetet láthatóvá tegye.
