17/07/2024
Részlet a Lancelot zarándoklata c. könyvből (a konfliktushelyzet kezdete, a magányos Lance vívódásai)...
A tengerparti városka Élelmezési Központja természetesen nem volt messze a parttól, és Lancelot a kerekesszékében a mólóról egyenesen oda ment. Arra számított, hogy megegyezik a zsákmány leadásáról, a Központ dolgozói pedig majd követik őt a mólóhoz egy tehermobillal, és felveszik a fogással teli ládákat, ahogyan máskor is szokták.
A hivatalnok, aki mindig minden fogást átvett tőle, és különösen a garnélát szerette, szívélyesen fogadta:
– Á, Lars Christensen! Ezúttal mit hozott? – kérdezte, a műanyag fülkéből kilépve. A hivatalnok tudta, hogy ügyfelei közül kik részesítik előnyben a higiéniai válaszfal nélküli kommunikációt.
– Garnélát hoztam. Négy láda friss garnélát.
– Tudja, hogy csökkentették az árakat?
– Erről még semmit sem hallottam. Mennyi most az ár?
– Két planéta egy kiló garnéláért.
– Ez tizedannyi, mint egy héttel ezelőtt!
– Igen. Ez egy új termék – a szárazföldi garnéla – bevezetése miatt van. Dél-Európából szállítják.
– De ennyi pénzért senki sem fog garnélát leadni!
– Elfelejti, Christensen, hogy nem minden garnélahalásznak van hajója és hálója. Ön könnyen átállhat a halászatra, de aki a partról fogja a garnélát, annak nincs választása. És vannak a fjordunkban olyanok is, akiknek a garnélahalászat az egyetlen hivatalos megélhetési forrása. Ha nem adnak le, munkanélkülivé válnak annak összes következményével együtt, egészen a korai eutanáziára küldésig. Ezek a halászok – ellentétben Önnel – Lars Christensen, a fogást nem tudják viszonteladóknak leadni, a piacon eladni, vagy rendszeres magánvásárlókat szerezni a városban.
– Köszönöm a tippet, megyek is a piacra!
– Nem mondtam semmit, csak őszintén felvázoltam a helyzetet.
– Mindenesetre nagyon köszönöm.
– Szóval ma semmit sem fog leadni?
– Ennyi pénzért?
– Tudom, milyen nehezen szerzi a garnélát, Lars Christensen, és tisztelem a kemény munkáját. De a helyében én mégis leadnám a fogás egy részét.
– Nem! Jön a lazac, aztán a tőkehal szezonja, majd halat fogok leadni.
– Adjon le legalább egy ládát, és akkor hivatalosan is úgy tekintik, hogy folytatja az együttműködést az állami Élelmezési Központtal. A többit elviheti a piacra.
– Szerintem ez rablás, hogy a halászok munkáját ilyen alacsonyra értékelik.
– Gondolja át, Lars! Újra azt javaslom...
– Nincs idő gondolkodni rajta. Sietek haza: minél hamarabb át kell öltöznöm, különben megfázom. A halászatból egyenesen ide jöttem, hogy élve adhassam le a garnélát.
– Értem. De nagyon remélem, hogy a következő fogást szokás szerint nálunk adja majd le.
– Kizárt dolog! Igaza van, tényleg nem könnyen szerzem meg ezt a jövedelmet. Viszlát!
– Remélem – viszlát, fiatalember.
A központ tisztviselője látható szimpátiával viszonyult a fiatal mozgássérült halászhoz, és Lancelot általában szívesen beszélgetett vele. Néha még egy pohár energiaitalt is megittak a recepció sarkában lévő kerek asztalnál ülve, de most valóban nagyon sietett.
A Katasztrófa után Trondheim gyorsan növekedett, és szinte az összes skandináv városhoz hasonlóan hatalmas várossá vált, amikor a félig elárasztott Európa lakossága odaözönlött. Kilométereken át húzódtak az ezernyi lakásból álló új tömbházak, de a halpiac, ahová Lancelot igyekezett, nem volt messze, ezért nem taxomobillal ment, hanem a kerekesszékével indult el.
Odagurult a halárus sorhoz, és közölte az első árussal, hogy négy ötkilós láda élő garnélát szeretne eladni.
– Hol vannak?
– Itt, a hajómon.
– Tényleg élnek? Ma nem sokan mentek ki halászni.
– Fogd meg az ingujjam – most jöttem a tengerről.
– Melyik mólónál horgonyzol?
– A tizenötösnél.
– Menj, és készítsd elő az árut, máris indulok. Melyik a hajód?
– A Merlin katamarán.
Amikor a mólóhoz ért, a halárus már ott állt a tehermobiljával. Lancelot a Merlinhez gurult, felgurult a fedélzetre, és odakiáltott a halásznak:
– Légy szíves, és vidd le a ládákat a mólóra: a hátam ma nem igazán bírja a strapát.
– Modanod sem kellett volna!
A halárus felment a katamaránra, odalépett a ládához, felemelte a fedelét, és meggyőződött róla, hogy a garnélák még élnek, és elég nagyok is. Ládánként egy-egy planétát ajánlott Lancelotnak. Ez ugyanannyi volt, mint amennyit korábban az Élelmezési Központban fizettek neki. A szokásos piaci árnál ugyan kevesebb volt, de most nem lett volna értelme vitatkozni. A halárus elővette a zsebkommunikátorját, Lancelot odaérintette a hüvelykujját, amelyen a személyes kódja volt, és amikor megjelent a bankszámlája, a halárus átutalt neki négy planétát. A halárus lecipelte az összes ládát a mólóra. Elbúcsúztak, kódot cseréltek, és megállapodtak, hogy legközelebb Lancelot jó előre értesíti a halárust a fogásról. Most már elindulhatott a saját szigetére.
Hazaérve Lancelot azonnal forró zuhanyt vett, evett, készített egy kis grogot, lenyelt három aszpirint, felkapott egy könyvet, és lefeküdt az ágyra. Papírkönyveket olvasott, és alig használta a Kommunikátor Világkönyvtárát, mert az Író Múzeumában rengeteg könyv volt.
A kommunikátor rezegni kezdett. Sóhajtva átült a kerekesszékbe, és elindult felé. A képernyőn ez az írásos üzenet jelent meg:
A KULTURÁLIS HATÓSÁG TÁJÉKOZTATJA ÖNT, HOGY A KASTÉLYMÚZEUM BEZÁRÁSA MIATT MEGSZŰNIK A KASTÉLYMÚZEUM GONDNOKI ÁLLÁSA. ÖN ENGEDÉLYT KAPOTT, HOGY ÉLETE VÉGÉIG AZ EGYKORI MÚZEUM TERÜLETÉN LAKJON.
Szóval így állunk... Tulajdonképpen várható volt. Sok éve már senki sem látogatja a Híres Író kúriáját, és ő már régóta lényegében egy senkinek sem kellő múzeum gondnoka volt. Lancelot már gyerekkora óta segített apjának a kúriamúzeumban, jó és hozzáértő idegenvezető volt; úgy tűnt, hogy élete végéig a kastélyban fog szolgálni, és a régi házban, édesanyja kertben található sírja mellett fog élni, amelynek minden szegletét oly jól ismerte. Rendben, túl fogjuk élni. Az, hogy nem űzik el a házból, jó dolog. Az üzenetben nincs szó a bérről – talán legalább egy részét meghagyják neki, hogy megélhessen? Nem kap ingyen élelmet vagy ruhát, mint a többi bolygólakó, és még gyógyszert vagy vitaminokat sem kap a közös csatornákon keresztül, mert a sziget nincs rákötve egyetlen ellátó hálózatra sem, kivéve a Tesla áramvezetéket.
Lance még el sem távolodott a kommunikátortól, mikor új hívás hangja szólalt meg, és egy új üzenet jelent meg a képernyőn:
A MUNKAÜGYI HIVATAL TÁJÉKOZTATJA ÖNT, HOGY A KULTURÁLIS SZOLGÁLATOKTÓL VALÓ ELBOCSÁTÁSA MIATT ÖN MUNKANÉLKÜLIVÉ VÁLT. ÉLETHOSSZIG TARTÓ JUTTATÁSKÉNT ÖNNEK ÉVI 12 PLANÉTA ÉLETJÁRADÉK KERÜLT MEGÁLLAPITÁSRA.
Ez havonta egy planétát jelent. Ha van hol lakni, és továbbra is kijár a tengerre, akkor persze meg lehet belőle élni. A ruházkodás nem érdekes, majd elhordja azt, ami otthon van, a fogyatékosok sorsolására szükséges heti fél planétát pedig még az új tarifák mellett is meg tudja keresni. De néhány dolgot, leginkább Camelotot, fel kell adnia. Artúr király természetesen szomorú lesz, de Lancelot felajánlja majd neki, hogy a kommunikátoron keresztül beszéljenek; úgyis már egy ideje gondolkodott ezen.
Belépett a bankba, és megbizonyosodott róla, hogy csak huszonhat planéta van a számláján. Rendben van, majd a lazacszezon kisegíti: ez a halacska majd segít a felszínen maradni. Nem kell keseregni! Újra kézbe vette a könyvet, de nem sokáig sikerült olvasnia.
– Mi ez, összebeszéltek ezek? – motyogta, miközben ismét kimászott az ágyból, és átült a kerekesszékbe, és az újból feléledt kommunikátor felé nyúlt.
AZ EGÉSZSÉGÜGYI MINISZTÉRIUM TÁJÉKOZTATJA, HOGY A MUNKANÉLKÜLI STÁTUSZRA VALÓ ÁTMINŐSÍTÉSE MIATT AZ ÖN SZOCIÁLIS INDOKBÓL TÖRTÉNŐ EUTANÁZIÁJÁRA MEGHATÁROZOTT ÚJ ÉLETKORI HATÁR HUSZONHÁROM ÉV.
Micsoda nap, mindenhonnan csak a támadás! Visszabújt az ágyba.
Korábban a kötelező eutanázia huszonöt éves korára volt előírva számára, és most kiderül, hogy alig több mint egy éve van hátra, hiszen hamarosan betölti a huszonkettőt. Természetesen visszautasíthatja az eutanáziát, hiszen technikailag önkéntes cselekedetről van szó; de a visszautasítás azt jelenti, hogy ásszá, aszociális elemmé válik. Azokat, akik ezt az utat választják, kizárják az Emberi Erőforrás Bankból, és megfosztják személyes kódjuktól, a kód nélküli személyt pedig kirekesztik a normális életből: nem adhat el, és nem vehet semmit, nem kereshet munkát, és nem kaphat orvosi ellátást. Még a rendőrséget sem hívhatja, és nem fordulhat bírósághoz, ha az egészsége vagy a tulajdona sérül. Nem, az ászok élete Lancelot számára korántsem volt vonzó. Már csak abban lehetett reménykedni, hogy mégiscsak szerencséje lesz a sorsolással.
Így feküdt, és átadta magát a nyomasztó gondolatoknak, meg sem próbált tovább olvasni. Lars Christensen, azaz Sir Lancelot ritkán, nagyon ritkán engedte, hogy a csüggedés eluralkodjon rajta, de ma éppen ez történt.
