27/10/2022
Audiolife Attila volt olyan kedves és meghallgatta a Muzishare C5 CD-játszót és meg is írta a tapasztalatait egy cikkben, amit ide másolok.
(Egyelőre még?) nem jelent meg máshol, ezért nincs hivatkozás.
Most már néhányan talán hallottátok is a Hifi Show-n, ha nem is ideális körülmények között.
Dead man walking – Muzishare C5
A címben olvasható állítást manapság kérdésként fogalmazzák meg és nagyjából így hangzik: ki hallgat ma már cédét? És főként ki áll neki tesztelni egy lejátszót? A lézerlemez – mekkora menő volt régen így emlegetni? – ma már halott formátumnak számít. A hírekbe nagyjából akkor kerül be, amikor az eladások csökkenéséről van szó. Ez persze csak félig igaz, a fizikai formátumok között még mindig vezet, és az új megjelenések egy igen nagy részét el lehet érni cd formátumban is. A vinyl eladások ugyan fokozatosan nőnek, de ott a statisztika mindig a növekményt helyezi szemben a cd eladások csökkenésével, holott a konkrét és összesített számokban magasan a cd vezet.
Az audio mindig is egy olyan szűk szubkultúra volt, ahol a formátumok, főként, ha széles körben elterjedtek, sokkal tovább élnek. Ennek több – sok – oka van, de most nem erről lesz szó, egyet-kettőt azért megemlítek. Amikor nagy ritkán feltévedek angol nyelvű audio blogokra, ott többnyire az az első érv, hogy azért nem beszélhetünk a cd haláláról, mert egyrészt még lehet vásárolni cédéket, másrészt a zenészeknek és a kiadóknak a „compact disc” még mindig több bevételt termel, mint a filléreket hozó digitális platformok, amelyek ugye egy egész más szempontrendszer és elv szerint működnek. (Erről én írtam már másik posztot, az abban foglaltakat most is tartom. Mármint azt, hogy a digitális file-ok elsősorban a platform(ok)nak termelnek és nem a művésznek, illetve, hogy – többek között – rákényszeríti Őket arra, hogy termékként tekintsenek a munkájukra, ami minden, csak nem jó; sajnos sem nekik, sem a felhasználóknak.)
A harmadik érv pedig az szokott lenni, hogy az eddig eltelt jó pár évtizedben hatalmas mennyiségben adtak el cédé-ket és ez ezek nagy része még mindig a felhasználóknál van, ergo lejátszó is kell hozzá. Úgy hogy bár nagyon szűken, de még elérhetőek a lejátszók is. Ide a komolyabbak azért hozzá szokták tenni, hogy a cédé mint formátum elég időt töltött az emberiséggel, hogy legyen idő a lejátszói oldalt fejleszteni, és meg is születtek a hardver oldali csúcsok és jól bevált működési módok mind horizontálisan – high-end – mind vertikálisan – diy. Mint mindenben, itt is elég színes és összetett a kép, ki honnan nézi, azt látja meg először és számára az lesz a fontos.
Dead man walking – mondja a művelt angol. Ami egyrészt ugye egy halálos fenyegetés, másrészt azokra használják, akik túléltek egy amúgy halálosnak számító balesetet. Valami ilyesmi történik ma a cédével is. A cd játszókat tulajdonképpen azért engedi el, vagy már el is engedte a társadalom azon része, akit nem különösebben nem érdekel a hangminőség, mert nem túl jók a számai. A népesség fogyasztói kultúrán edzett mentalitása még mindig ugyanaz: amiből ma tíz van, abból holnap legyen húsz, és így tovább, függetlenül attól, hogy az jó-e, kell-e, egyáltalán fel tudja-e dolgozni. Ahogy minden, úgy a digitális világ is a számokban hisz, amiből több van, az jobb – ez itt a törvény. Ezt persze nem igazolta semmi – az emberiség semmivel nem lett jobban attól, hogy gyorsabb lett az internetsebessége, vagy attól, hogy hozzáfér egy csomó olyan információhoz, ami valójában nem igazán érdekli. Ellenben a hülyeség és a középkorinál is sötétebb kultúra ellenes ostobaságok fénysebességgel terjednek, ami ugye egyrészt rettenetesen káros, másrészt meg kifejezetten árt.
És akkor nem beszéltünk ennek az erőltetett technikai „fejlődésnek” a morális, mentális vetületeiről, amelyekről ma már rengeteg kutatás és sajnos meglehetősen lesújtó képet nyújtó elemzés született. De tény, hogy a cd-k már le vannak maradva a manapság agyon sulykolt stúdió felbontású file-októl, amelyek néhány helyen már elérhetőek és nincs távol az sem, hogy a széles körben elterjedt platformok is váltsanak a nagyobb méretű file-okra. Ide kívánkozik kontrasztnak, némileg távoli asszociációval az is, hogy egyrészt a vinylek újra szárnyalnak, másrészt, hogy az audio történetében etalonnak tartott felvételek nagyjából mind analog módon lettek rögzítve, alapvetően szalagra, ami azért nagyon messze esik a mai hiper-szuper felbontású digitális file-októl. Ennek tudatában és fényében azt hiszem, nem túl inadekvát egy cd játszóról írni.
Az eredeti kiindulópont nyilván az volt, hogy a patinás kínai high-end manufaktúra, a Line Magnetic egyik legjobban sikerült pörgetőjét, az LM215-öt valamivel ki lehessen váltani. A Line Magnetic ugye egy egyszerű szerkezet, és pont az egyszerűségében van az ereje. Nem bonyolítja túl a dolgokat és pont ott jó, ahol kell. Ahol meg nem kell, ott meg minden ki van belőle sprólova hagyva. A Muzishare ezzel szemben megpróbálja kielégíteni a jelen kor elvárásait és még high-endnek is látszani. Ha nem lenne tartósan gyenge a forint, az ára alapvetően a középkategóriába pozícionálná, de az már itthon bőven high-end, főként, ha azt vesszük, hogy a digitális lejátszási oldalon ennyiért már viszonylag jó DAC-ot is lehet venni. A funkcióit tekintve némileg többet tud, mint az LM, de kérdés, hogy ezt a többet mire lehet használni. A blue tooth-os zenelejátszás sajnos kapufa az audioban, egyértelműen olyan felhasználói fícsör, amit nem lehet komolyan venni, a füleseknél sem vált be, az ilyen jellegű adatkapcsolat nem a zenei adatátvitelre van kitalálva. Úgy hogy ezt a részt én szkippeltem. Mindesetre képes rá.
A cd formátumú 44,1 kHz-ről való felskálázás szintén egy olyan tudás, amelynek sok értelme nincs, hiába skálázza fel, attól a cd-n nem lesz több adattartalom, maximum a tájékozatlan felhasználó hiheti azt, hogy ettől jobb neki, de erről lásd a fenti eszmefutattást, ez pusztán a számok versenye, semmi több, hangminőséget ezzel nem javítasz, éppen ellenkezőleg, egy kiherélt, rossz értelemben vett, darabos digitális hang lesz a végeredmény. („Digitítisz” – emlékszik még erre a szóra valaki? A HFM-ben használták a kezdeti cd játszókra az analóghoz szokott fülek. Ez ma már pont fordítva van, az emberek ma a digitális hanghoz vannak szokva és az analóg a furcsa. Úgy hogy rögtön javaslom is, hogy vezessük be gyorsan az analogitísz fogalmát)
Amúgy a felépítése hasonló, de például a rugókra felfüggesztett futómű már nincs benne, viszont a csöves kimenetet azért megkapta noha nem a legelterjedtebb 12AU7-tel, hanem egy orosz csővel. De lássuk a medvét, akarom mondani a hangzást. Ide elöljáróban megemlíteném azt, amit mindenki tud már, mármint hogy jelenleg a kommunista Kína érti és használja a leginkább az európaiak által feltalált, Amerika által tökélyre fejlesztett, a Kínaiak által maxra pörgetett piacgazdaságot. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy a Muzishare belvilágában tapasztalható, az audioban általában jónak bizonyuló megoldások ilyetén mixe kellően elfogadható eredményt hoz egy termékben. Magyarul, hogy ez a cucc egy értelmes tervezői elgondolás elégedett végeredménye, vagy egyszerűen csak összedobáltak pár jól hangzó alkatrészt és hajrá, vegyétek. Én ez utóbbira tippeltem egyébként, de mint lentebb, kiderült, tévedtem.
Szóval első látásra egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy a Muzishare megszólal valahogy, pontosabban azért adtam volna, de hogy élvezhető lesz, azért nem. Pedig ez történt. Mostanában nem hajtom a „nagy” hifit, elég meleg van amúgy is, nem fűtjük a lakást tovább. Úgy hogy a Sparkler kocka van rákötve az E-kre. Minden más ugyanaz. Ezzel a set uppal indultam neki a meghallgatásnak. Mint minden ilyen esetben, nem szenteltem külön köröket a „tesztnek”, egyszerűen tettem, amit szoktam, azaz a hangulatomhoz illő lemezeket hallgattam, semmi audiofil hókusz pókusz lemez, azokat amúgy sem álhatom.
Az idei Independent Label Faer-en kis szerencsével sikerült megvennem Ohnody: Igaz szerelem című lemezét cédén, azt egyből feltettem, mert eddig csak digitálisan tudtam hallgatni és kíváncsi voltam, hogy milyen lett a cd master. Hát, jelentem, pompás. A Muzishare amúgy lágyan, kellemesen szól és van benne egy finom lebegés is, amit én amúgy szeretek. Sajnos az album alig huszonöt perc, szóval gyorsan lement, de tudtam figyelni és nem volt semmi zavaró tényező a lemez meghallgatása során, sőt, elég sok hasonlóságot fedeztem fel a Line Magnetic-kel is, ami megint meglepett. Hiányérzetem például nem volt. A hangzás egyébként nem esik szét, folyékony, a zenészek játéka nem darabos, mint egy gépnek, hanem folyamatszerű, és hibáktól sem mentes. Gábor azt mondta, hogy kicsit tényszerűbb, részletezőbb és felbontásban jobb, mint az LM (volt). Ezt én egyelőre nem tudom alátámasztani, sőt, az LM ugyan pörgősebb, de nem hallottam felbontás különbséget a kettő között.
Amikor az OZAudioban először hallottam, sok dolog nem tetszett, de a leginkább az zavart, hogy a pergő dobok furán szóltak az ismert felvételekről. Valahogy nem volt reális, nem csattant, hanem elfolyt az egész. Most ez úgy jelentkezett, hogy a dinamikai csúcsokban kicsit elfogyott. Aztán ment még jó pár dolog, egy részükre nem emlékszem már, de az új bmc a CLÉMENT JANINET: ORNETTE UNDER THE REPETITIVE SKIES III, az megmaradt. Mondjuk azt, hogy elveszítettem a jegyzeteimet, amelyek nem is voltak –, az is teljesen élvezhető volt, ráadásul egy pompás lemez, ajánlom mindenki figyelmébe. Valamiért az egyik tanítás nélküli délelőttön, amikor együtt voltunk otthon a fiammal, aki hat éves kora óta nagy rajongója Lenny Kravitz-nek, ezért venni kellett pár lemezt Tőle, bár én finoman szólva sem bírom elviselni hosszú távon, de ez most mellékes, kénytelen voltam meghallgatni azt is. Nyilván fel kellett tenni a Low-t is, ami az egyik abszolút kedvence - Kátubi killó, ahogy Ő énekli, édes halandzsa nyelven. Na ezt nem annyira díjazta a Muzishare, mintha a komplex zenei részek és a torzított gitár hang képes lenne zavarba hozni. Illetve volt valami számomra kicsit zavaró felhangja a gitároknak és mindennek, ami a gitárra hasonlított, ami persze technikailag teljesen érthetetlen, aztán mégis. Ment még egy csomó lemez, például a Moritz von Oswald trio új lemeze, amiről írtam is és mindenütt képes volt a C5 hozni az adott zenére jellemző hangulatot, érintettséget. De kínoztam Sarah Davachival is, ami azért nem volt korrekt, meg az új ASC-vel is, amit horror áron nyolc darab ezresért rendeltünk a HHV-ről (egy cd-t!). Lassan teltek a napok és végül rájöttem, mi zavar. Gyors telefon Gábornak, hogy mióta megy is a cucc tulajdonképpen? Nem nehéz kitalálni, hogy alig pár óra volt benne, amikor hozzám került. Így nem volt más választásom, mint újra feltenni a Kravitz lemezt. A gyerek egyből ki is szaladt a szobájából, ahol addig nyugodtan autózott. Jól meg is szívtam, végig kellett hallgatni az egész albumot. Szóval a bejáratás alatt lehetnek ilyen furcsaságok, amelyek aztán lekopnak, helyreállnak az idő előrehaladtával. Végre volt húzása a gitárnak, ereje a dobnak, és le is nyugodott az egész hangkép.
Itt simán véget is érhetne a poszt egy rövid konklúzióval, de én még folytatom. Hogy a C5 kiválthatja-e a Line Magneticet? Nem tudom. Amikor hazakerült és visszadugtam az LM-et, szinte alig volt különbség, de volt. Az LM nekem színesebb, életszerűbb, pörgősebb. A Muzishare viszont nyugodt és nagyvonalú, több levegő, hátrébb ülsz a koncertteremben. Mégis csak be kellett volna kapcsolni a csöveseket. Mindegy, majd legközelebb.
